Az életben a szerepet játszó ember vajon követi a színpadi karaktert? A vidám, vicces figurák vajon otthon is nagy nevettetők?
- Nem biztos. Nyilván kell egy alap humorérzék ahhoz, hogy az ember hitelesen el tudjon játszani egy ilyen szerepet, de nem szükséges, hogy a humoristák tehetségével bírjon az illető. Én nem mosolygok mindig, nem vidámkodok a valódi érzéseimet elfedve, ha éppen egyáltalán nincs jókedvem. A humorérzék azonban nagyon fontos, mert a forgatókönyvben meg vannak ugyan írva a poénok, de azoknak csattanniuk is kell. Ha az ember nem tudja úgy előadni, hogy a vicc „üljön”, akármilyen jó lehet a szöveg, a közönség nem nevet. Én ennél rosszabbat színpadon elképzelni sem tudok. Eddig szerencsére ez velem nem fordult elő.
Keceli lány vagy. A családodban nem hagyomány a színjátszás. Hogy keveredtél az Operettszínházhoz?
- Külkereskedelmi ügyintézőnek tanultam a középiskolában, azt gondoltam, hogy az éneklés csak egy hobbi, szükségem van mellette egy rendes foglalkozásra, amiből majd megélhetek. Gyerekkorom óta jártam kórusba, és minden délután zeneiskolába. Apám irányítgatott, bár sosem mondta, hogy erre, vagy arra induljak, a döntést rám bízta. Valószínűleg - ha nem is tudatosan – ehhez a pályához érzett bennem tehetséget. Később változott a véleményem, és úgy döntöttem, hogy a középiskola után a szegedi Zeneművészeti Főiskolára jelentkezem, zeneelméletet akartam tanulni. Mindig nagyon érdekelt az elmélet, a szofézs.
Sajnos nem vettek fel, noha annyira azért tehetségesnek tartottak, hogy nulladikba irányítsanak, esélyt adva a következő évben a felvételemnek. Nem éltem a lehetőséggel, nem akartam egy évet elvesztegetni. A vonaton beszélgettem egy lánnyal, aki elmesélte, hogy az Operettszínház stúdiójába felvételt hirdettek. Kaptam az alkalmon, elmentem felvételizni, ott megállapították, hogy tipikus szubrett alkat vagyok. Azóta is itt vagyok, és remek az együttműködésünk Kerényi Miklós Gábor igazgató úrral.
A férjed Lőcsei Jenő balettművész, az Operettszínház balettigazgatója, koreográfusa. Hogyan tudtok együtt dolgozni? A legjobb családban is előfordul a vita, utána hogyan tudjátok kezelni a helyzetet a próbákon?
- Egyszerűen. Nagyzolásnak hangzik, de nekünk a próbaterem egy szentély. Amikor oda belépünk, az összes civil problémánkat kívül hagyjuk. Nem tehetem meg például a kollégáimmal sem, hogy duzzogjak, amikor dolgoznunk kell.
Gondolom, a színpadon is hasonlóképpen működik, lehetsz fáradt, rosszkedvű, a közönség ezt nem láthatja.
- Ez így van, a rossz passz a színházon kívül marad. De ez vonatkozik a hakninkra is. Volt például egy esetünk a partneremmel. Egy esküvőre hívtak bennünket, mint meglepetésvendégeket. Én olyan rosszul éreztem magamat, hogy azt gondoltam, jártányi erőm sincs. Amikor azonban meglátott bennünket a menyasszony, és örömében kacagva ugrándozott, majd mindezt a vőlegény is hasonlóképpen megtette, mintha elfújták volna a betegségemet. Előadtuk a számunkat, aztán amikor kedvesen megkínáltak húslevessel, rántott hússal, akkor tört rám újra a rosszullét.
Ha játszunk, kikapcsolunk minden negatívumot az agyunkból, akkor csak a darab van, a tánc, a zene. Vagy például – ez nem velem, hanem Oszvald Marikával esett meg – amikor térdbalesetet szenvedett, olyan fájdalmai voltak, hogy sikítozott, tolószékért könyörgött. Mindez persze a háttérben, az öltözőknél történt. Aztán felment a függöny, és Oszvald Marika hatalmasat kánkánozott, a közönség semmit nem vett észre a rettenetes fájdalmából.
Újra nagyon népszerű műfaj lett az operett. Szerinted miért szeretik olyan sokan?
- Vidámságot, örömöt visz az emberek életébe. A darabok nagy része a szerelemről szól, ez a téma pedig mindenkit érdekel. Nem beszélve arról a látványvilágról, amit az operett képvisel. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy Magyarországon egyedülálló.
